Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér

 Mítoszaink II. (In illo tempore)

 


Themisztoklésznek, a szalamiszi győztesnek egyszer azt találta mondani egy Szerifoszból való ember, hogy az ünnepelt hadvezér csupán annak köszönheti hírnevét, hogy Athénból való. Ha te lennél athéni, én meg szerifoszi, akkor egyikünk sem lenne híres - vágott vissza a hadvezér, tagadva ezzel, hogy tehetség nélkül hírnevet szerezhetne bárki csak azért, mert jó (híres) helyen született, ugyanakkor elismerve, hogy a hírnévhez jó helyen kell születni.
Kétezer-ötszáz évvel ezelőtt Athén jó helynek számított. Itt történtek a dolgok. Vagyis olyan dolgok, amelyekről már történésük közben lehetett tudni, hogy emlékezetesek, említésre méltók lesznek. (Itt szerveződött például az a hadiflotta, mely Themisztoklész vezetésével i. e. 480 szeptemberében a szalamiszi szorosban lényegében megakadályozta, hogy Európa perzsa fennhatóság alá kerüljön.) Ehhez képest Szerifosz szigetén nem történt semmi. Nem mintha itt nem éltek volna emberek, akár épkézláb, tehetséges emberek is, csakhogy velük csupa olyasmi esett, amiről már menet közben tudták, hogy kizárólag számukra lesz emlékezetes, ha az lesz.
Az ókori keleten minden valamirevaló város lakói hajlamosak voltak jó, sőt szent helynek, sőt a világ közepének tekinteni a lakóhelyüket. Egy palotában vagy egy templomban az eget a földdel, olykor a pokollal is összekötő szent hegyet láttak. A babilóniai zikkurat - hét szintjével az akkor ismert hét bolygó által uralt hét eget szimbolizálva - a kozmosz másaként magasodott a város fölé, mely nevében is hirdette, hogy a világ közepének tekinti magát: Ba-b-ila-n, vagyis "az istenek kapuja".
Minden valamirevaló város attól számított valamirevalónak, szentnek, a világ központjának, az abszolút valóság régiójának, hogy egy égi archetípust mintázott, egy égi tervrajz alapján épült. A mezopotámiai városok csillagképeket mintáztak: Szippara a Rákot, Ninive a Nagy Medvét, Asszúr az Arkturuszt. Indiában a királyi városok mind annak a mennyei városnak a kész modelljét követték, amelyben valamikor, in illo tempore ("abban az időben") a világ ura lakott. Jeruzsálemről pedig a Jelenések könyvében az áll, hogy "az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony".
Athént a legendák szerint már földi királyok alapították, bár neve egy istennőre utal, akitől alapítótőkeként egy olajágat kapott, a béke és prosperitás jelképét. Alapító királyok nevét viseli Róma (Romulus) és Bizánc (Büzasz) is, de az utóbbi modern neve, Isztambul már százszázalékosan evilági eredetű, ugyanis három görög szót rejt magában: eis tén pólin, ami annyit tesz, "be a városba".
Evilági eredetük ellenére a modern városok ma is a valóság, a metropolisok (szó szerint "anyavárosok") pedig az abszolút valóság régiói. De egyáltalán nem azért, mert ezek a város platóni ideájának kópiái, egy abban az időben, vagyis minden profán időn, a történelmen kívül létező mennyei archetípus utánzatai, hanem éppen ellenkezőleg azért, mert itt történnek a dolgok, azok, amelyekről már menet közben tudni lehet, hogy említésre méltók lesznek - itt készül a történelem.
A szerifoszi ember a vidék város utáni sóvárgásának modern prototípusa. Az eleve jelentéktelenségre, feledésre ítélt kistérség, mondhatni a lét látszata vágyakozva tekint a naponta hírértékű eseményeket, történelmet produkáló nagytérségi valóságra. A valóság pedig hitetlenkedve tekint vissza: hogy lehet ott élni? Hiszen ott nincs is ott.
Pedig a modern iskolákban már régóta azt tanítják, hogy a valóság egyetlen összefüggő rendszert alkotva teljesen homogén. Tehát tudományos értelemben például New York semmivel sem lehet valóságosabb, mint Patagónia. Akkor hát miért van, hogy a világ Patagóniái New Yorkba vágynak, míg egy átlag New York-i inkább lenne kishivatalnok szülővárosában, mint minden Patagónia kormányzója, amiként Akhilleusz is szívesebben lett volna rabszolga az élők, mint király az alvilági árnyak között?
Talán azért, mert a valóságnak mégiscsak vannak fokozatai. Mert csak abban az értelemben mondható homogénnek, hogy a világ legkisebb részletében és legkisebb térségében is megnyilvánul. Szerkezetének teljessége azonban bizonyos dolgokban erőteljesebben, tisztábban nyilvánul meg, mint másokban. Az ember például ebben az értelemben valódibb, mint az árnyéka. Ha nem így volna, mi értelme lenne a "már csak árnyéka önmagának" kifejezésnek?
Meglehet, hogy a valóság "erőteljesebb", "tisztább" megnyilvánulásáról beszélni tudományos szempontból értelmezhetetlen, s hogy ebből a szempontból ítélve semmivel sem vagyunk valódibbak, mint az árnyékunk. De hát ki mondta, hogy mi a tudományos megfigyelés tárgyaiként vagyunk a szó teljes, valódi értelmében emberek? És ki akarna ennél kevesebb lenni?
Mi, modernek többre tartjuk magunkat az árnyékunknál, mert ez köztudottan nem rendelkezhet azzal a két dologgal, ami bennünket elsősorban emberré tesz: a szabadsággal és a spontán önkifejezés képességével. A szabadság és önkifejezés vagy - egy hervadhatatlanul divatos szóval élve - kreativitás gyakorlásának ideális terepe a nagyváros, legideálisabb pedig a megametropolis, vagyis minden városok anyja. És mi lehet magasabb, erőteljesebb, tisztább formája az emberi önkifejezésnek, kreativitásnak, mint említésre méltó dolgokat, történelmet csinálni?
Az ókori kelet embere számára a mi felfogásunkban az említésre méltó dolgok, események összegeként alakuló történelem említésre sem méltó, mert önmagában, örök égi minták nélkül semmi jelentése sincs. Az ilyen üres események mechanikus láncolata, a profán idő őt körülbelül azzal a rettenettel tölthette el, mint bennünket azok az emberlakta térségek, ahol nem történik semmi. Míg mi rettenetünkben a városokba, vagyis a történelembe menekülünk, ő éppen ettől, illetve attól próbált menekülni, amit a múlt század nagy mitológusa, Eliade a "történelem terrorjának" hívott.
A történelem nem kétes minőségével terrorizálta a mitopoetikus kor emberét, nem a sok szenvedéssel, háborúval és vérrel, hanem elsősorban azzal, hogy úgy önmagában, háborústul-békéstül vérfagyasztóan értelmetlennek látta. Égi garanciák, mintázandó mitologikus archetípusok, örök ismétlődések, refrének nélkül számára az egész nem volt több, mint valami "mese, mit egy bolond beszél, teli hangos dagállyal - ám értelme nincs" (Shakespeare), vagy ahogy a népszerű Alan Bennett-filmben (History Boys) az egyik diák mondja: "history is just one fucking thing after another" (a történelem csak egyik kibaszott dolog a másik után).
A mítoszok embere csak azt látta valóságosnak, ami újra és újra megtörténik. Nem attól érezte magát embernek a szó teljes értelmében, hogy szabad, spontán kifejezést adhatott egyéni természetének, hanem attól, hogy újévi, tavaszi rítusok formájában aktív részese lehetett a természet spontán önkifejezésének, a kozmosz káoszból való feltámadásának - lényegében az egyetlen említésre méltó, emlékezetes eseménynek.
Mi persze éppen az idő visszafordíthatatlanságától reméljük a megváltásunkat. Haladunk. Egy magunk formálta szebb, kényelmesebb, racionálisabb, demokratikusabb, higiénikusabb jövő felé. Lehet, hogy jól tesszük. De az is lehet, hogy az egész említésre se, emlékezetre se méltó, és a puszta kezünkkel formált történelem abba a pusztába vezet bennünket, amit a költő, Pessoa szerint "egykor Isten tartott feledése fővárosának".(Folyt. köv.)

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.