Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ex libris - Tocqueville, Baudriard, Lewis Mumford, Molnár Tamás, Élet és Irodalom, 2001. 4. szám


E X  L I B R I S

 

Salamon János

 

 

A modern liberalizmus egyik jó híre, hogy az embernek nem kötelező a démonaival együtt élnie, a másik pedig, hogy a globalizáció felgyorsulásával eljött az ezekkel való végső leszámolás órája. A törzsi, nemzeti beidegződések, előítéletek, szokások átláthatatlan, irracionális rendszerét egyre inkább az autonóm ész, univerzalitásában egyszerű, józan törvényei helyettesítik. A tisztesség és igazságosság nemzetközi normáinak megszilárdulása azt jelenti, hogy hamarosan mindenkinek elég lesz csupán embernek lennie ahhoz, hogy félelem és létbizonytalanság nélkül élhessen. A francia forradalom így végre befejeződhet, és ebben az új, eddig ismeretlen politikai stabilitásban az olyan régi, amúgy is homályos dichotómiák mint például a liberális/konzervatív, vagy baloldali/jobboldali végképp jelentésüket vesztik majd.

 

Mindez azért nem ilyen egyszerű, már csak azért sem, mert a konzervatívok éppen a tisztesség és az igazságosság nevében, és éppen a politikai stabilitás kedvéért a francia forradalmat nem befejezni, hanem visszacsinálni kívánják. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a liberálisok között viszont akadnak olyanok, akiket pontosan a démonainktól való szabadulás vágya indít arra, hogy a globalizáció veszélyeire figyelmeztessenek. Ezekbe a bonyodalmakba bevezetés az alább tárgyalt négy könyv.

 

Alexis de Tocqueville: A demokrácia Amerikában

A modernkori globalizáció látványos kezdete a francia forradalom. Tocquevillet ez a forradalom egyszerre töltötte el lelkesedéssel és viszolygással. Első, reményteljes szakaszának szerinte egy olyan felvilágosult, gondolkodó elit szabott irányt, amelyik már nem félt a feudális hatalomtól, de még nem tanult meg reszketni a tömegtől. Ebből a szellemi függetlenség pozíciójából vívott szabadság küzdelemből azután a második, hosszú szakaszban az egyenlőségért való küzdelem lett, vagyis a despotizmus elleni harcból osztályharc. Tocqueville számára a társadalmi lét legfőbb eszméje a szabadság (liberté), ez teszi őt liberálissá. Csakhogy ezen az eszmén ő az önkényes erőszaktól való legálisan garantált védelmet értette, nem pedig a törvények és politikai döntések meghozatalában való egyenlő részvétel szabadságát. Rajta kívül még Jacob Burckhardt és John Stuart Mill is aggodalommal figyelték a szabadság és egyenlőség, illetve a liberalizmus és a demokrácia viszonyát. Az általuk képviselt arisztokratikus liberalizmus szerint egy demokráciában az egyenlőség mindent elsöprő szenvedélyétől a szabadság sohasem lehet biztonságban.  Szerintük a demokrácia feltartozhatatlan terjeszkedésével, az egyéni jogokkal együtt a következők válnak globálissá: politikai centralizáció, az ebből következő politikai tapasztalatlanság és végül érdektelenség, individualizmus, üzleti szellem, az anyagi javak utáni hajsza, a középosztály hegemóniája, a középszerűség, és a közízlés illetve a közvélemény megfellebbezhetetlen hatalma.

Az  A demokrácia Amerikában bevezetőjének első mondatai az amerikai viszonyok példátlan egyenlősége fölötti meglepetés felkiáltása. A könyv arisztotelészi dimenzióinak, az elemzés pontosságának, a stílus nagyvonalúságának és a tónus melankolikus iróniájának magyarázata: egy szabad ember szemléli itt az egyenlőket. Arisztotelészi nemcsak az a higgadt realizmus, amivel a szerző egy visszavonhatatlanul eltűnt és egy elkerülhetetlenül terjeszkedő korszellem között egyensúlyozva mérlegeli a helyzetet, de az a mindvégig kivehető alapfeltevés is, hogy egy teljes emberi létről csakis az ember természetének és adottságainak szabad kiteljesedésével beszélhetünk. Vagyis, ha szó szerint emberek akarunk lenni, nem mindegy, hogyan élünk. A modern liberalizmus, az arisztokratikus liberalizmus törvény előtti egyenlőség (isonomia) eszméjén jóval túlhaladva az általános értelemben vett feltételek egyenlőségét, (egalité des conditions) követeli, ami annyit jelent, mindegy hogyan élünk, ameddig egyenlők vagyunk, ameddig egyikünk se él feltűnően rosszabbul, vagy jobban, mint a másik.

Tocqueville elismerően ír arról, hogy egy amerikai gondolkodásában a legszűkebb magánérdek milyen jól megfér a közügyek iránti élénk érdeklődéssel, és, hogy a New England-i kisvárosok politikai decentralizációja milyen hatásos ellensúlya a hatalom állami monopóliumának. Úgy véli azonban, hogy az ilyen törékeny egyensúlyok fenntartására kevés esély van a demokrácia anti-liberális tendenciáival szemben. Egy új, civilizált és éppen civilizáltsága miatt szabad szemmel alig kivehető, despotizmus megjelenésétől tart. A jövőt maga elé képzelve végtelen számú, egymáshoz hasonló és egymással egyenlő embert lát, egy triviális, kicsinyes örömöket kergető sokaság szüntelen rajzását. E sokaság fölé terjeszkedik oltalmazóan egy körültekintően gondos, gyengéd, ám gigantikus és abszolút hatalom, mely mindaddig örömmel látja, hogy gyámoltjai jól szórakoznak, amíg ezek nem gondolnak mással, mint azzal, hogy jól szórakozzanak. Ez az új despotizmus, a régivel ellentétben, és annak otromba, csont-ropogtató eszközeit mellőzve, egyenesen a lelket veszi célba. Nem töri meg az akaratot, csak meghajlítja azt; nem zülleszt csak enervál; nem hallgattat el, és nem ver vasra, csak csendben kiegyenesíti a független gondolkodás és cselekvés rugóit. Mondja Tocqueville százhatvan évvel ezelőtt.

(Európa Könyvkiadó, 1993, 980Ft.)

 

Lewis Mumford: A gép mítosza

A globalizáció, a lehető legáltalánosabban szólva, az emberiség energiáinak egységbe rendeződése és egy irányba terelődése. Ennek a koncentrációnak legősibb monumentumai az egyiptomi piramisok. Felépítésükhöz egy birodalomnyi tömeg átformálására volt szükség. Az új ember: egy az eredeti közösségéből kiragadott, részfeladatok elvégzésére specializált, reflexeire csupaszított lény, az új mechanizmus pedig, Mumford szerint, egy emberi alkatrészekkel működő óriásgép, (megamachine). A gép egymással felcserélhető, de funkcionálisan különböző részeit, emberegységeit az istenkirályságnak a papság által propagált mítosza tartotta össze, az emberfeletti királyi hatalmat pedig a vállalkozás emberfeletti, bámulatos sikere igazolta. Ez tehát  a globalizáció ókori prototípusa.

Persze, mondhatnánk az azóta eltelt hatezer év tapasztalatával okosabban, az emberiség energiái kétségtelenül a legbizarrabb elvek szerint is centralizálhatók, de a piramisok építésének grandiózus irracionalitása nem jelenti azt, hogy ne lehetnének hasonló méretű kollektív összefogásra méltó univerzális célok. Mumford azonban, akárcsak Tocqueville, arra a meggyőződésre hajlik, hogy az energiáknak az emberiség szintjén való centralizálása önmagában irracionális és veszélyes, mert óhatatlanul az emberi dimenziók és organikus határok eltüntetéséhez vezet.

A modernkor embere piramisok helyett megapoliszok formájában hord össze kőhegyeket, és Mumford ezt ugyanolyan aggodalommal figyeli, mint Tocqueville a demokráciákra jellemző öngerjesztő politikai centralizációt. A még emberszagú, vidékies Párizs és Berlin a tizenkilencedik században agorafóbiát keltő monumentális birodalmi városokká alakultak át. Jellegzetes, egyedi, különös utcák és negyedek helyén széles sugárutak és placcok jelentek meg utat nyitva a kerekes forgalomnak és a hadsereg masírozó, parádézó alakulatainak.  A nagy átalakítások célja nyilvánvalóan nem az volt, hogy a polgárok otthonosabban érezzék magukat, hanem, hogy ámuljanak, és kellőképpen megszeppenjenek a birodalom, a nemzet, s netán önmaguk nagyságától. Mumford a saját szülővárosában, New Yorkban is úgy érezte, hogy az óriásgép modernizált újjáépítésének tanúja. Az új gép működtetéséhez szükséges új mítosz és teológia: az istenkirály helyett egy még gigantikusabb és embertelenebb, abszolút hatalommal felruházott szuverén állam, s a technológia maga.   A huszadik század elején szervezkedő politikai radikálisokkal ellentétben Mumford, a „Young Americans” kultúr-radikálisaival együtt nem a hatalom és a gazdasági javak, hanem az ember belső régióinak újrafelosztásában látta a megoldást. Az óriásgép csak úgy fékezhető meg, ha alkatrészei önálló életre kelnek.

(Európa Könyvkiadó,  2000. 341 oldal, 1100Ft)

 

Molnár Tamás: Én, Symmachus / Lélek és Gép

Ha a francia forradalmat vissza lehetne csinálni pusztán érveléssel, akkor erre Edmund Burke Reflections on the Revolution in France-e lenne a legalkalmasabb, ha ráolvasással, akkor Molnár Tamás itt tárgyalt könyve. A forradalmat mindkét szerző a folytonosság elvének súlyos megsértésével vádolja. A különbség csak az, hogy míg Burke részletesen és többféle módon megindokolja, miért létfontosságú ennek az elvnek a szentsége, Molnár beéri a megszentségtelenítés történetének leírásával.

A történet akár Symmachusszal, az új, keresztény renddel szembeszálló „utolsó római”-val is kezdődhetne, hiszen a negyedik században, egy ezeréves korszak végnapjaiban a világ omlott össze körülötte. Ám ő, így értesülünk, még viszonylag jól járt, mert, csak egy kultúrának, moralitásnak és szokásrendszernek kellet búcsút mondania, míg szerzőnknek a huszadik század végén, mindezeken felül még a transzcendentalitásnak is. Symmachus fölött nem ürült ki az ég; a sok istenség helyét egyetlen legfelsőbb lény vette át, s így az ember a nagy felfordulás közepette is egy kozmosz lakója maradt. A világ kezdete óta fennálló folytonosságnak a modernkor vetett véget. Molnár könyvében tehát itt kezdődik a történet, helyesebben a káosz katalógusa. Az istentől megtisztított ég; a lélektől megtisztított ember; mechanizáció: globalizáció.  A baj csak az, hogy, ha már ilyen életbevágó szellemtörténeti kérdés került szóba, az olvasó szeretne valami okfejtést is látni; ennek hiányában legfeljebb néma megadással figyelheti a konzervatív zászló ünnepélyes felvonását.

A könyvből elsikkasztott kérdés az, hogy egyáltalán beszélhetünk-e diszkontinuitásról, tehát modernkorról. Ha Tocquevillenek és Mumfordnak igaza van, és a centralizált állam, a közvélemény, illetve az óriásgép despotizmusa a régi zsarnokság szekularizált formában visszatért változatai, akkor itt a fáraók óta mindössze annyi történt, hogy az ember a despotizmus legitimációját az istenkirályság, vagy az abszolút monarchia mítosza helyett újabban a demokrácia és a technológia mítoszából szerzi be. 

Egy másik, szintén mellőzött, lehetőség, hogy a modernkorról ugyan van értelme beszélni, de már az antikvitás vége óta. A történet ezek szerint mégis csak Symmachusszal kezdődik; a kozmosz nem a transzcendentalitás Molnár által fájlalt elvesztésével, hanem éppen ennek, és a monoteizmusnak, vagyis egy távoli, fölfoghatatlan istennek a megjelenésével omlott össze. Ez a gyámolító, de minden emberi dimenzión és organikus határon túli, univerzális, abszolút hatalom a mai globalizáció teológiai alapja és előképe.

(Európa Könyvkiadó, 2000. 211 oldal, 1600 Ft)

 

Jean Baudrillard: Amerika

Meglehet, hogy kozmosz helyett már egy jó ideje káoszban élünk, de mit számít ez, ha mint kiderült, ehhez is hozzá tudtunk szokni, sőt viszonylag jól is érezzük magunkat benne. Olyannyira jól, hogy komolyan szóba került: vége a történelemnek, értsd, a rossz közérzettel bíró korok dialektikus fészkelődésének. Az ipari társadalom és a demokrácia egymásra találásával nyugvópontra jutottunk, és ha ez az új politikai stabilizáció hamarosan globálissá válik, annál jobb. Nem véletlen, hogy a fenti három szerzőhöz hasonlóan Baudrillard, legalábbis fiatalkorában, mint kultúr-kritikus szegült szembe ezzel az idillel. Marxszal ellentétben és a Frankfurti Iskola képviselőihez hasonlóan, úgy gondolta, távolról sem kielégítő közérzetünknek valami kézzel nem fogható oka van. Az ipari társadalom embere nem attól szenved, hogy munkáját annak objektív értékén alul fizetik, hanem, hogy egy olyan kultúrában kell élnie, ahol csak objektív értékek számítanak, ahol tehát ő mint szubjektum nincs. Baudrillard sokáig úgy gondolta, a kritikai elméletnek van esélye a rossz kulturális gyakorlat kijavítására, de, ahogy az Amerika is tanúsítja, ezt az elképzelést ma már naivnak tartja. Ugyan miféle funkciója lehetne az elméletnek mint a valóság értelmezésének ott, ahol nem egyszerűen a történelem, de maga a valóság ért véget? Minden elmélet csak egy másik elméletre, minden jel csak egy másik jelre, minden információ csak egy másik információra utal, és a kommunikáció eksztázisa éppen abból származik, hogy mindezeket nem kell már valami külső, ellenálló közeghez (realitáshoz) igazítani. A végső politikai stabilizáció csak a történelemnek vet véget, ez az önmagára utaló hiperrealitás viszont annak a valóságnak, ami a történelmen túli létet oly unalmassá teszi.

 

Baudrillard Amerikát mint a hiperrealitás, a nagy szimuláció kontinensét utazta végig. A könyvben azután oldalról oldalra komoly erőfeszítéseket tesz, hogy ne reprezentáljon semmit, s, hogy semmiképpen se keltse azt a benyomást, miszerint ő itt a hiperrealitás realista leírását adná. Minthogy minden leírás, közvetítés torzítás és szimuláció csupán,  a cél az, hogy az olvasó a könyvvel egy darab hiperrealitást és szimulációt tartson a kezében; egy kristályt, ami átlátható, de nem tükröz semmit. Ám a sok spontaneitás és szimulált eksztázis után a könyvről mégis kiderül, hogy tükröz valamit: azt a szándékot, hogy orrunkat pedagógusi célzattal a globalizálódó nihilizmusba dörgölje. De inkább csak egy rossz költészetbe hajló rossz próza kellemetlen illata marad meg az olvasói orrban.

(Magvető, 1996. 161 oldal, 680Ft)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.