Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy mondat a demokráciáról - Élet és Irodalom LVI. Évfolyam, 18. szám 2012.05.04

Salamon János:

 

Egy mondat a demokráciáról

 

 

         „Köztársaságot kaptunk, vagy királyságot” – kérdezte a kint összeverődött tömegből valaki az 1787-es amerikai alkotmányozó gyűlés záróüléséről távozó Benjamin Franklintől. „Köztársaságot, ha meg tudják tartani” – válaszolta a honatya.

            A köztársaság – úgy hírlik – jó dolog, és mint az életben oly sok jó dolgot, ezt is nehéz megtartani. Nem is sikerült az amerikaiaknak a XVIII. század végén. Lett helyette demokrácia, ami szintén jó dolog, sőt – úgy hírlik – a legjobb a lehetséges politikai berendezkedések között. Vagyis hát a legrosszabb, leszámítva az összes eddig kipróbált berendezkedést – ha hinni lehet Churchillnek.

Márpedig mi mindannyian hiszünk neki. Szívesen tesszük, mert olyan kézreálló ez a formula. Úgy fejezi ki a kétségeinket, hogy közben meg is véd tőlük. Democracy is the worst form of government except all those other forms that have been tried from time to time. Szabad fordításban, röviden: a demokrácia rossz dolog, de tudsz jobbat? Na látod.

Csakhogy az amerikai alapító honatyák (Founding Fathers) tudtak jobbat. „Köztársasági kormányzat vagyunk” – mondta az alkotmányozó gyűlésen felszólaló Alexander Hamilton. „Valódi szabadság sohasem található a despotizmusban vagy a demokrácia végletességében.”

Az alapító atyáknak nem voltak kétségeik a demokráciát illetően. Megfontoltan és eltökélten nem ilyen államformát kívántak alapítani. Nem véletlen, hogy a szó maga nem szerepel sem a Függetlenségi Nyilatkozatban, sem az Alkotmányban. Szerepel viszont a köztársaság, méghozzá hangsúlyosan, az Alkotmány IV. cikkelyének 4. paragrafusában: „Az Egyesült Államok az Unió minden állama számára biztosítja a köztársasági államformát”.

Egy demokráciában a legfelsőbb hatalom, fellebbezési fórum a nép akarata; egy köztársaságban az alkotmány. Az államalapítók az előbbi helyett inkább az utóbbiban bíztak. A felvilágosodás szellemétől áthatva ők is idealisták voltak, de ez nem az akarat finomíthatóságának, az emberi természet végtelen tökéletesíthetőségének romantikus, rousseau-i gondolatára, hanem csak arra a feltételezésre ragadtatta őket, hogy lehetséges egy egész társadalmi berendezkedést az ész megfontolt elveire alapozni - az irracionális akarat helyett. Úgy képzelték, hogy a lényegében javíthatatlan emberi természet, a szeszélyes, spontán, izgő-mozgó akarat egy lényegében javíthatatlan, mozdíthatatlan racionális törvényrendszer keretei közé szorítva korlátozható. És ha korlátozható, akkor mindenki érdekében korlátozni is kell. Ahogyan mindannyiuk között a legfelvilágosultabb idealista, Thomas Jefferson mondta, „Ami a hatalom kérdését illeti…, ne halljunk többet az emberekbe vetett bizalomról, inkább az Alkotmány béklyójával tartsuk vissza őket a csínytevéstől.”

Jefferson és alkotmányozó társai tapasztalatból beszéltek. Tudomásuk volt a demokrácia és a ráció viszonyának baljós kezdeteiről, arról, hogy a filozófia Szókratész személyében miként vált a demokratikus népakarat csínytevésének áldozatává. A maguk konzekvenciáit levonva olyan szilárdra, földrengésbiztosra kívánták tervezni alkotmányukat, hogy az erre felépített köztársaság a spontán, impulzív népakarat mozgásainak mindenkor ellent tudjon állni.

Szándékukat más szóval vagy képpel úgy is jellemezhetnénk, hogy az alkotmányt egy királyi trónus elérhetetlen magasságába kívánták emelni az emberek fölé; egy uralkodó megfellebbezhetetlen akaratát szembeszegezni a népakarattal. Ez a Hamiltonon kívül különösen John Adams által szorgalmazott elképzelés végül egy formás paradoxonban öltött testet: az Újvilág friss alkotmánya nagyobb hatalommal ruházta fel az elnököt, mint amilyet az a gyűlölt király gyakorolt, aki ellen az amerikai telepesek eredetileg fellázadtak.  

A szenátusban és a képviselőházban hosszas vita folyt arról, hogy milyen cím, megszólítás lenne méltó egy ilyen nagyhatalmú elnökhöz. Szóba került az „őfensége”, „őfőméltósága”, valamint „őexellenciája” is, de végül maradtak az „Egyesült Államok Elnöke” megnevezésnél. Úgy döntöttek azonban, hogy az ország első embere – a későbbi európai gyakorlattal ellentétben – egyszerre legyen miniszter- és államelnök, vagyis hogy személyében egyesítse a végrehajtó és a ceremoniális hatalmat.

A magasztosság, megközelíthetetlenség és sérthetetlenség aurájával övezett elnök, afféle választott királyként egy angolszász, puritán understatement-tel Fehér Háznak nevezett palotából irányítja az ország életét. A személye körüli egyáltalán nem puritán, protestáns, inkább nagyon is pápista hókuszpókusszal, felhajtással az alapító atyák a Törvény szentségébe vetett hitüket kívánták demonstrálni.

Filozófiai bázisát ez a köztársaság-alapító buzgalom a tiszta ész idealizmusában találta, vagyis abban, aminek azután Kant morálfilozófiája lett a legprecízebb, legartikuláltabb kifejeződése.  Az alapítókat az a szent meggyőződés vezette, hogy az ember, egy nép egyfelől csak akkor lehet szabad, ha olyan törvénynek engedelmeskedik, amelyet ő maga alkot és emel önmaga fölé, másfelől ezt a szabadságot csak addig élvezheti, amíg ugyanolyan „törvényszerűen”, mechanikusan engedelmeskedik ennek a törvénynek, mint mondjuk a gravitációnak.

 A nehézkedés törvényének minden fizikai tárggyal együtt mi is ki vagyunk szolgáltatva, de ha csak ennek és más külső erőknek tudunk engedelmeskedni, a saját racionalitásunknak pedig nem, akkor nem vagyunk különbek egy darab kőnél. Ilyen külső, irracionális természeti erőként tekintettek az alapító atyák a népakaratra, mely a maga részéről viszont nagyon is jól érezte magát a saját külső nyomása alatt, és a szabadság lényegét éppen abban látta (és látja ma is), hogy bármikor átszabhatja, kijátszhatja és megszegheti azt a törvényt, amelyet ő maga alkotott.

Amerikában a XIX. század elejére nyoma sem maradt a köztársasági kezdeteknek. Az 1831-ben idelátogató Tocqueville már egy virágzó, az emberekben ösztönössé vált demokráciával, vagyis a „szív demokratikus szokásai”-val találkozott mindenütt. Különösen szembeötlőnek találta azt a szokást, hogy míg a régi monarchiákban az alattvalók a királyt vélték feddhetetlennek, és a rossz törvényekért, intézkedésekért a tanácsadóit hibáztatták, addig itt a nép, a többségi akarat élvezte a sérthetetlenségnek ugyanezt a státuszát.  

Ahol a rendek, pártok, frakciók és szekták fölött álló törvény helyett a népfelség számít sérthetetlennek, ott már valóban nem beszélhetünk köztársaságról. Ahol az alkotmány a nép politikai akaratát vagy éppen apátiáját közvetítő pártok, frakciók és szekták szabad prédája, s ahol a rossz törvényekért, átgondolatlan, hibás döntésekért mindig csak a nép tanácsadói, a politikusok a felelősek, míg a nép maga soha, ott demokrácia virágzik.    

Kant felfogásában a kormányzás módja (forma regiminis) szerint ítélve kétféle államforma létezik: köztársaság és despotizmus. A köztársasági forma lényegében nem más, mint a végrehajtói és a törvényhozói hatalom szigorú elkülönítését fenntartó politikai alapelv megtestesülése. Ezzel szemben a despotizmusban az állam autonóm módon a saját maga által hozott törvények végrehajtója.  

Az államnak valójában a képviselet (representatio) ad formát, csakhogy ez Kantnál nem a spontán, impulzív, irracionális népakarat, hanem a racionális törvény képviseletét jelenti. Az uralkodás formájának (forma imperii) három lehetséges változata közül az elsőben egy ember képviseli a törvényt (monarchia), a másodikban egy maroknyi elit (arisztokrácia), míg a harmadikban a sokaság, mindenki (demokrácia). A törvényt azonban mindenki nem képviselheti (közvetítheti), csak megtestesítheti. Következésképpen a „demokrácia a szónak tulajdonképpeni értelmében szükségképp despotizmus. Mert olyan végrehajtó hatalmat alapít, ahol az összesség határoz az egyes fölött, és így az egyes ellen is... Ez pedig az általános akaratnak ellentmondása önmagával és a szabadsággal”.

A demokrácia elméleti igazolását tehát aligha várhatjuk Kanttól. Ez nekünk, az euro-atlanti liberális demokráciák polgárainak azért különösen nagy csalódás, mert a modern liberalizmus legkövetkezetesebb teoretikusát, alapító atyját viszont éppen ő benne látjuk. De hát a hiba talán bennünk van, amikor ezt a vegyes államformát minden áron két, egymással valószínűleg összeegyeztethetetlen értékre, a szabadságra és az egyenlőségre próbáljuk alapozni, csak mert mindkettő egyformán kedves nekünk, és mert a francia forradalmárok egy mondatban említették őket.

Ideális persze az lenne, ha a demokrácia elméleti igazolását magától Szókratésztől kaphattuk volna, a legismertebb gondolkodójától annak a városnak, amely ezt a politikai rendszert feltalálta. És miért is ne támogathatta volna a népuralom eszméjét, aki maga is az egyszerű népből való volt? Jeffersonnal ellentétben miért is ne lehetett volna kellő bizalommal embertársai iránt, akiket egyébként „a bölcsességben és hatalomban legnagyobb és legkiválóbb város” polgárainak tekintett?

Az amerikai államalapítókhoz hasonlóan Szókratész is inkább bízott a törvényben, mint polgártársaiban. Az előbbi elől akkor sem menekült, amikor azt az utóbbiak vele szemben igazságtalanul alkalmazták. Nem sétált ki „börtönéből” – bár ezt könnyűszerrel megtehette volna -, mert úgy vélte, a város ősi törvényeivel kötött hallgatólagos egyességét egyoldalúan felbontani helytelen dolog.

Nem támogathatta a népuralom eszméjét, mert szerinte a népet alkotó polgártársai egyenként, saját maguknak is rossz urai voltak, „meg nem vizsgált életet” éltek. Mert az ő felfogásában embernek lenni nem biológia, ösztönök vagy zsigerek, hanem önkéntes elhatározás, racionális döntés kérdése. Az ember, mondhatni, egy bizonyos mennyiségű sejttömeg fölött lebegő minőség. A szellem és a törvény uralma a test és az impulzív akarat fölött.

Nagyságát és kiválóságát Athén javarészt annak a minőségnek köszönhette, amely oly inspiráló módon érvényesült a sokszoros túlerőt jelentő perzsa mennyiséggel szemben Maratonnál és Szalamisznál. Csakhogy a városban, ebben a virágzó demokráciában szétnézve egy elfogulatlan megfigyelőnek az lehetett az érzése, hogy néhány ütközet elvesztése után mégiscsak a perzsák győztek.  Kiderült ugyanis, hogy az athéniak képtelenek önmaguk, a saját testük fölött gyakorolni azt a szellemi és morális fölényt, amelynek érvényesítése egy egész hadsereggel szemben sem okozott gondot azokban a történelmi pillanatokban.

A demokráciát Kanthoz hasonlóan Szókratész is a despotizmus egy formájának tekintette, mintegy a perzsa princípium diadalának, vagyis a puszta sokaság győzelmének a ráció, a moralitás és a törvény felett. Minthogy szerinte nem lehet biztonságban az élete annak, aki az athéni, vagy „bármilyen más sokasággal nemesen szembeszáll, és megakadályozza azt a sok igazságtalanságot és törvénytelenséget, ami a városban történik”, ezért egész életében óvakodott attól, hogy politikusként fellépve tömegek előtt beszéljen a maratoni és szalamiszi győzők későbbi szellemi és morális vereségéről. Ehelyett inkább utcai magánbeszélgetésekben egyenként intette minden útjába kerülő polgártársát arra, hogy „ne törődjék előbb, és ne is olyan buzgón, testével, vagyonával, mint a lelke lehető legjobbá tételével”.

Kedvenc politikai rendszerünk racionális igazolását aligha várhatjuk azoktól, akik ezt a rendszert összeegyeztethetetlennek tartják a rációval. Míg Szókratész a kozmikus ráció (logosz) nevében piszkálta, provokálta a provinciális beidegződéseikbe, zsigeri reflexeikbe ragadt, megvizsgálatlan életet élő polgártársait, addig Kant szerint, amit mi „demokratikus tudat”-ként emlegetünk, az egyszerűen nem része annak, amit ő „az emberi racionalitás struktúrájá”-nak nevez.

A kanti morálfilozófia alapfeltevése, hogy mindannyian rendelkezünk morális érzékkel, vagyis hogy a morális tudat képezi részét, fontos részét az emberi racionalitás struktúrájának. A mi modern politikaelméleti alaptézisünk viszont az, hogy ez a morális tudat valójában azonos a demokratikus tudattal. Következésképpen demokratikus korunk politikai közbeszédében a „demokrácia” a „jó kormányzat”, a „demokrata” pedig a „tisztességes ember” szinonimájaként használatos.

Az igazság az, hogy a demokratikus közbeszéd nem is várja el senkitől a népuralom racionális igazolását. Ugyanolyan jól elvan a szókratészi logocentrizmus, mint a kanti felvilágosodott racionalizmus öröksége nélkül. Jól-rosszul működő politikai rendszerünk elméleti, filozófiai megalapozása helyett mi, demokraták beérjük egymás bátorításával: demokrata az, aki nem fél, idézzük Bibót, ha már a Churchill mondatot túl kopottnak érezzük.

Nem hangzik elég bátorítóan, és ezért nem is idézzük egymásnak azt a kevésbé kopott, másik churchilli mondatot, miszerint „a demokrácia elleni legjobb érv egy ötperces beszélgetés egy átlagszavazóval” (the best argument against democracy is a five-minute conversation with the average voter). És ugyanezért nem emlegetjük Bibó Elit és szociális érzék című tanulmányát sem, melyben arról beszél, hogy egy egészséges társadalmi elit kiváltságait és mandátumát elsősorban a saját szellemi és morális fölényétől, és nem a néptől szerzi.

            De elhamarkodott lenne ezért obskurantizmussal, irracionalitással vagy szellemi restséggel vádolni bennünket. Hiszen ha kell, készen állunk racionális, elméleti igazolását adni annak, hogy a demokrácia miért nem igényel racionális igazolást, filozófiai alapozást. Hát csak azért nem, mert mi már rég nem gondoljuk, hogy a kozmosznak, az emberi racionalitásnak vagy a moralitásnak lenne bármiféle olyan struktúrája, amely alapjául szolgálhatna a politikai rendszerünknek vagy általában az életünknek. Hipermodern, posztmodern, posztstrukturalista, vagyis igazán mai ember az, aki nem fél szembenézni az élet strukturálatlanságával, alaptalanságával.

Ha demokrata az, aki nem fél, akkor viszont filozófus az, aki nem fél a demokráciától. Aki tehát elvan minden bátorítás nélkül, és kész magára maradni a dolgok belső logikájával, vagy régiesen szólva, az igazsággal. Szókratész szerint a demokrácia belső logikájához tartozik, hogy az erre a berendezkedésre sajátosan jellemző mértéktelen szabadságszeretet előbb-utóbb elkerülhetetlenül anarchiához vezet, olyan állapothoz tehát, amelyben többé már senkinek a szabadsága sincs biztonságban.

Az anarchia belső logikája viszont azt diktálja, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül megjelenik egy erős ember, aki majd visszaadja mindenkinek a biztonságérzetét. Rendet teremt. Inkább előbb, mint utóbb. Addig is „fűt-fát ígér, elengedi az adósságokat, földet oszt a népnek és tányérnyalóinak, és úgy tesz, mintha jámbor és szelíd lenne”. Később azután „folyton háborúkat gerjeszt, hogy a nép rá legyen utalva mint vezérre” (Platón: Állam 566e).

Ha ehhez a kétezer-ötszáz éves diagnózishoz képest különösen kopottnak tűnik a saját bátorításunkra, kétségeink ápolására és eltakarására szolgáló „rossz, de tudsz jobbat?”, akkor talán mégis léteznek a racionalitásnak és a moralitásnak olyan tartós struktúrái, amelyek kifürkészése, analízise a tartós gondolkodás, a filozófia dolga. Ebből a tartós, (klasszikus) filozófiai szempontból nézve a legjobb, ami a demokráciáról elmondható, hogy rossz, de van még ennél is rosszabb.

Filozófiai szempontból a demokrácia azért rossz rendszer, mert szigorúan szólva már nem is nevezhető rendszernek. Itt ugyanis az észnek, a rációnak már semmilyen kimutatható szerepe nincs annak az egyensúlynak a fenntartásában, amely minden politikai berendezkedés stabilitásának záloga. A demokratikus közéletben és az ezt meghatározó típus lelkében a mértékletesség és a mértéktelenség erői, a „szükséges” és „szükségtelen” vágyak véletlenszerűen hatnak és keverednek. Így az ezek közötti egyensúly is csak véletlenszerű, ingatag, átmeneti lehet, és ez az egész elkerülhetetlenül a legalacsonyabb morális energiaszint, a közös (politikai) létezéssel legkevésbé összeegyeztethető, legönzőbb, legprimitívebb vágyak felé tendál. Az új, már alig emberi, közel vadállati szinten beálló egyensúlyi állapot a zsarnokság, melynek egyszemélyi fenntartója, rendszergazdája és garanciája a demagógia báránybőrébe bújt vérszomjas farkas, a türannosz.

Képletesen és a platóni morálpszichológia nyelvén szólva a demokrácia a hasi, a zsarnokság pedig az alhasi zsigereknek a szív és az ész fölött gyakorolt despotizmusa. Míg a demokráciát a ráció hiánya, a filozófiával szembeni közöny, illetve gyanakvás jellemzi, addig a zsarnokságot a negatív racionalitás, vagyis a hatalom-, bosszú- és vérszomj szolgálatába állított ráció, a filozófia, a tartós gondolkodás és általában minden tartós minőség ádáz, lankadatlan és tettleges gyűlölete.

A demokráciánál egy fokkal jobb az a berendezkedés, ahol az ész és a szív fölött hatalmaskodó has legalább önmagának is ura. Ebben a Platón által a kevesek (oligos) uralmának (arché), vagyis oligarchiának nevezett berendezkedésben a szabadságként ünnepelt anarchia helyett a jólét, a vagyon számít a legfőbb értéknek, és az erre irányuló vágynak rendeltetik alá minden más vágyakozás. A népuralomban nyugdíjazott ráció feladata itt a vagyonszerzés módjainak kieszelése, a szívé pedig a vagyon, a gazdagság csodálata.

A politikai lét legalsó szintje tehát az egyetlen emberforma szörny legalsó, már alig emberi vágyainak, céljainak alárendelt, kiszolgáltatott közösségben terrorral fenntartott rend (zsarnokság). Ennél az embertelen rendnél már az általános rendetlenség, a vágyak anarchiája, a teljes céltalanság is jobb (demokrácia). Még jobb azonban az az emberi rend, amelyet egy legfőbbnek nyilvánított és nagyon is emberi vágy alá rendelt hierarchikus és tartós vágystruktúra szavatol (oligarchia).

Az ideális közösségi lét persze az, amelyet a legrosszabb vágyak, vagy egy nagyon is emberi vágy helyett a szív támogatását élvező ész igazgat. A legjobb politikai berendezkedés nyilván nem a legrosszabbak, vagy az átlagosak, hanem a legjobbak (aristoi) uralma (kratos) alatt létezhet. Ennek az ideálnak a néphatalom csak akkor felelhetne meg, ha a nép fiaiként mi mindannyian aristoi, vagyis messze átlagfelettiek lennénk. Mi, demokraták természetesen elismerjük ennek a logikai képtelenségét, de ragaszkodunk ahhoz, hogy az arisztokrácia mint lehetséges államforma viszont politikai képtelenség. Ki mondja meg, hogy ki a legjobb közöttünk?

Az amerikai alapító atyáknak ez a kérdés nem okozott gondot. Ők maguk voltak a szellemi arisztokrácia; a népakarat számára elérhetetlen magasságba emelt alkotmány; a puszta mennyiség, az átlagszavazók sejttömege fölött lebegő minőség. Ez a lebegés, a perzsa princípiummal szembeni racionális és morális fölény ugyanolyan rövid életűnek bizonyult a XVIII. század végi felvilágosodott Amerikában, mint a maratoni és szalamiszi győzelmet ünnepelő Athénban.  Történelmi pillanatok voltak ezek, pontosabban a történelem pillanatnyi pauzái, fennakadásai.

Demokratikus korunknak hasonló epifánikus fennakadással aligha kell számolnia. Nem is vágyunk ilyen történelmi pillanatokra, mert komolytalannak tartjuk azt az elképzelést, hogy ilyenkor mintegy villámfénynél megpillanthatjuk a kozmosz vagy a saját racionalitásunk fundamentumait. Nekünk Szókratész, Jefferson és Kant idealizmusa túlságosan távoli, idegen, elitista, embertelen. Ezzel az embertelen idealizmussal mi egy olyan földszagú, humanista realizmust szegezünk szembe, amely éppen a fundamentumok hiányára, az élet, a világ strukturálatlanságára, alaptalanságára alapozza azt a meggyőződését, hogy a legjobb politikai berendezkedés csakis az átlagos, impulzív, strukturálatlan emberi akarat uralmaként létezhet.

A filozófiának ehhez nincs is sok hozzátennivalója. Legfeljebb annyi, hogy posztstrukturalista, posztmetafizikus, humanista realizmusunk közelebbről megvizsgálva inkább a gondolkodás legalsó energiaszintje felé tendáló metafizikai vér- és képzeletszegénység akkut esetének tűnik, egyszerűbben kifejezve: egyfajta intellektuális gyávaságnak. 

A demokráciánál jobb berendezkedésről még eltűnődni, álmodozni is túl gyáva, félszeg írástudó társadalmi elitnek elkerülhetetlenül arra kell ébrednie majd egy szép napon, hogy a félszegség megtestesült antinómiája, egy türannosz álmodik helyette, és a nép helyett – persze a nép nevében. 

Meglehet, hogy mi, euro-atlanti liberális demokraták éppen erre a negatív epifániára, lidérces pillanatra vágyunk és várunk. Hogy mintegy lidércfénynél megpillanthassuk a saját irracionalitásunk fundamentumait. Földszagú, plebejus empirizmusunk, pragmatizmusunk, antielitizmusunk és antiintellektualizmusunk által vezettetve nemigen hiszünk sem a régi bölcseknek, sem a történelemkönyveknek. Nekünk a saját bőrünkön kell megtapasztalni a legrosszabbat, amire egy emberi közösség képes: a szemforgató populizmust, demagógiát és nacionalizmust, vagyis az intézményesített imbecillitást, infantilizmust és irracionalizmust.  

   Nyilván erre az élményre van szükségünk ahhoz, hogy végül álmodni merjünk egy olyan nem demokratikus, neoracionalista rendszerről, ahol, ha nem is szellemi, de legalább gazdasági-üzleti arisztokraták írják az euro-atlanti, vagy legalábbis az Európai Uniós alkotmányt, gondosan ügyelve arra, hogy annak legfontosabb elemeit a tagállamok népeinek strukturálatlan, impulzív akarata fölé, elérhetetlen magasságba helyezzék.

A despotikus, anarchikus demokráciánál egy legalább gazdasági racionalitáson alapuló politikai berendezkedéssel bizonnyal mindenki jobban járna. Leszámítva a nép barátait, a demagógokat és a pálya szélén melegítő türannoszokat, akiknek itt végre tisztességes munka után kellene nézniük.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ipartelep.blog.hu

(ipartelep, 2014.02.08 20:24)

Furcsa, hogy nem szólt hozzá senki (a neten a politika téma a legnépszerűbb), igaz, én is véletlenül kavarodtam ide. Nem vagyok szagértő, és nem akarnék nagyon belemélyedni, de néhány megjegyzést azért teszek.

Ha jól értem, akkor a szerző határozott különbséget tesz a demokrácia, és a köztársaság között, és ez utóbbit tartja a jobb államformának. Ezzel első ránézésre az a gond, hogy az általánosan bevett szóhasználat messze nem tesz ekkora, és ilyen különbséget a két fogalom között. Hanem, éppenséggel közel rokon értelemben használja őket, és a különbség inkább használati praktikus (milyen helyzetben, melyik odaillőbb) mintsem fogalmi- jelentésbeli.
Az persze nem nagy baj, ha valaki kissé egyéni értelemben használja a fogalmakat, de akkor célszerű világosan definiálni azokat. Itt nem éreztem azt a világosságot. Vagyis annak az indoklását, hogy ha már a demokrácia rosszabb mint a köztársaság, akkor mi a lényegi különbség köztük, és miért rosszabb.
Nehéz hova tenni a szerző azon megjegyzéseit, amelyek szerint a demokrácia kevésbé lenne racionális, mint a köztársaság. Azt meg pláne, hogy a demokrácia egy idő után úgyis elfajul, és átmegy zsarnokságba, és akkor már jobb lenne egyfajta felvilágosult zsarnokság. Homályosak ezek a részek...
A végére azért csak kibújik a szög a zsákból, és a szerző elmondja az eszményét egy "nem demokratikus, neoracionalista" rendszert, amelynek alkotmányát "gazdasági-üzleti arisztokraták" (ha már a szellemiek nem rúgnak labdába e téren) írják.
Kérdezem én: A mostani köztársasági demokráciákban nem ez van? A szabályokat most is (mint mindig) a gazdasági-politikai elit írja. És a nép pedig elszenvedi azokat, esetleg szerencsésebb helyeken még van egy kis élvezete is.
Végső soron: A szerző fejtegetéséből egyáltalán nem látszik az, hogyha a demokráciát felváltanánk a köztársasággal, akkor az miért lenne jobb nekünk.

Egy valamiben értek egyet a szerzővel: Gondolkodni kell egy új, a mostaninál jobb gazdasági-politikai-társadalmi rendszeren, mert a mostani demokratikus köztársasági kapitalizmus, az nem valami jó. De még ezelőtt, egy politikafilozófusnak nem is a rendszer technikáján, és technológiáján kell gondolkodnia, hanem azokon az alapvető fogalmakon, hogy egyáltalán mi a társadalmi- és az egyéni "jó".