Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A csillagos ég és a morális rend - Élet és Irodalom, XLV. évfolyam 9. szám 2001. március 2.


Salamon János: 

 

A csillagos ég és a morális rend

A liberalizmus mint nem-politikai fogalom

 

Az ember azt gondolná, hogy a liberalizmus lényegéről a művelt politikai nyilvánosság előtt komoly vita nemigen folytatható. A szabadságot mindannyian szeretjük, és, hogy meg is tarthassuk, erre a liberális politikai berendezkedés látszik az egyetlen garanciának. A látszat persze csalhat. Aggodalomra most nem annyira az ad okot, hogy majd ebben a rendszerben sem lehet kapni azt, ami ki van írva rá, mint inkább az, hogy itt túl sok mindent kell megvenni egy csomagban. A szabadságon kívül nemcsak demokráciát, tehát egyenlőséget, de globalizációt, kapitalizmust, individualizmust, materializmust, modern racionalizmust, és szkepticizmust is. Biztos, hogy kell nekünk mindez? A szabadság felől nincsenek kételyeink. Ha álmunkból azzal riasztanak fel, akarunk-e szabadok lenni, önkéntelenül igennel válaszolunk; ám, ha például azzal, akarunk-e egyenlők lenni, reflexszerűen azt kérdezzük, „kivel?”.

 

A liberalizmus által kínált lista tételei, összeadva korunkat, a modern kort, magát adják ki. A kor nem kérdezi, akarunk-e kapitalizmust, vagy globalizációt, és mi csak hálával tartozhatunk annak, aki elmagyarázza, miért jó nekünk az, amit amúgy sem kerülhetünk el. De, ha valami olyan jó nekünk, akkor miért kell azt elmagyarázni? – kérdezzük a kor szkepticizmusától általában, s az ideológiákkal szembeni szkepticizmustól különösen áthatva. Pedig, magyarázatra és egyeztetésre nagyon is szükség van, és elsősorban azért, mert míg abban mindenki megegyezik, hogy a szabadságunknak ára van, erről az árról majdnem mindenkinek más az elképzelése. Nem a vételárról van itt szó, hiszen Isten halála óta, morális értelemben mindannyian abszolút szabadok vagyunk. Ellenkezőleg, a kérdés az, hogy mire váltsuk be ezt az abszolút szabadságot, vagyis, hogy a Nagypénteken eltemetett Istenfia helyébe milyen formában szülessünk újra Húsvét vasárnapján.

 

Ha csakugyan egyedül rajtunk múlik, milyen alakot öltve támadunk fel, akkor mindjárt kész is a válasz: az új ember egy tökéletesen független, önmeghatározó, autonóm, racionális lény. Ez, és nem több, a kanti morálfilozófia alapja, s a modern liberalizmusnak Amerikában és nálunk is elterjedt változata erre az alapra épít. Az ember nem attól szabad, hogy azt csinál, amit akar: ha kilép az ablakon, kődarabként zuhan alá, akkor is, ha ehhez nem adja beleegyezését. De nem szabad akkor sem, amikor a saját, esetleges karaktere gravitációs erejének engedelmeskedve, partikuláris, és a másokéval sokszor ellentétes, céljait, vágyait, hajlamait követi. Isteni szabadsága abban áll, hogy egy saját maga alkotta univerzális törvénynek engedelmeskedhet. Ennek a morális törvénynek, a természeti törvényekhez hasonló szigorúan szükségszerű érvényességét éppen az szavatolja, hogy alkotóinak helyi, esetleges érdekeit, vágyait és körülményeit figyelmen kívül hagyja. Ez, röviden, a globalizáció morálfilozófiai bázisa. Például, töröknek, muzulmánnak és sötéthajúnak, vagy svédnek, protestánsnak és szőkének lenni morális szempontból tökéletesen esetleges körülmények, melyekből egy szabad, racionális individuum cselekedeteit szabályozó elvek nem dedukálhatók.

 

Amíg a modern liberalizmus bizonyos morális princípiumok és emberi jogok globális érvényessége mellet érvel, addig saját alapfeltevéseivel összhangban áll. De ez az összhang azonnal megszűnik, amikor a kapitalizmus elveinek globális kiterjesztése mellett foglal állást. A liberális társadalom embere szabadságának és racionalitásának úgy ad kifejezést, hogy nem azt keresi, miként használhatná a másikat a saját, privát céljainak megvalósításában, hanem azt, miként igazolhatja a közösség előtt a másikkal szemben támasztott követeléseit. Csak így minősülhet morális lénynek. A pragmatizmus törvénye csupán azt írja neki elő, mit kell tennie ahhoz, hogy boldog lehessen; a morális törvény viszont azt, mit kell tennie ahhoz, hogy megérdemelje a boldogságot. A multinacionális vállalkozásoktól aligha várható el ilyen pietista önfegyelem. A csillagos ég fölöttem, s a morális rend bennem, mondja Kant. De egy profitban gondolkodó vezérigazgatónak a csillagos égről egészen más jut eszébe.

 

Egy emberarcú kapitalizmus bevezetése kézenfekvő megoldásnak látszik itt. Történt is erre kísérlet, például John Rawls  Az igazságosság elmélete című könyvében. A modern liberalizmus legismertebb, neo-kantiánus képviselője szerint, igaz ugyan, hogy az emberek közötti társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek morális szempontból önkényesek és irracionálisak, de ha így még a legszegényebbek is jobban járnak, mint egyenlőbb viszonyok között, akkor az eredeti egyenlőtlenség enyhítése még irracionálisabb lenne.  A jó kapitalizmus az, ahol a szegény is jól jár, amikor a gazdag gazdagszik. Minél jobban él a legfelsőbb réteg annál több szivárog le a legalsóbbhoz. Ez így önmagában logikusnak hangzik. A baj csak az, hogy ugyanez az elv a kapitalizmus helyett egy feudális-arisztokratikus berendezkedésre alkalmazva lényegesen emberibb arcú társadalmat eredményezne. Ugyan ki ne akarna inkább egy olyan társadalom legalsóbb rétegéhez tartozni, ahol a javait lefelé szivárogtató legfelsőbb osztály, a burzsoá elittel ellentétben, nemcsak pénzzel, de műveltséggel, kifinomult szokásokkal és tradíciókkal is rendelkezik?

 

A liberális szekták, jobb- és baloldali frakciók kialakulása egyenes következménye annak, hogy a modern liberalizmus egymással nehezen, vagy egyáltalán nem összeegyeztethető koncepcióknak kötelezte el magát; a kanti moralitásnak és a globális kapitalizmusnak nem kevésbé, mint a szabadságnak és az egyenlőségnek. Az utóbbi kettő kényes viszonya áll a pozitív diszkriminációról folytatott vita hátterében. Nem véletlen, hogy ez a vita olyan heves indulatokat vált ki, s hogy minden más nézetkülönbségnél hatásosabban osztja meg a liberális tábort. A vita tétje nyilván nem az, hogy kinek a szívében lakozik több szociális érzékenység, ki szereti jobban embertársait. A kimondatlan, és ettől csak még súlyosabb kérdés az, hogy a szabadság és egyenlőség harmóniája, amit a liberális demokrácia a nevében hirdet, nem merő illúzió-e. Ennek a belviszálynak nem lehet azzal véget vetni, hogy a liberalizmust egy minden etikai, episztemológiai és metafizikai doktrínától mentes tisztán politikai eszmének nyilvánítjuk, és minimális programja mögötti felsorakozásra szólítjuk fel a frakciózó feleket. Nem segítene ez a Rawls által javasolt stratégia, hiszen az indulatok éppen azért csapnak olyan magasra, mert a vita oly szűk térbe szorult. Ha egy adott társadalompolitikai, vagy bármilyen, kérdésben elfoglalt álláspontunkat nem támaszthatjuk alá azzal, amit a világról gondolunk, akkor előbb-utóbb azzal fogjuk alátámasztani, amit egymásról gondolunk.

 

A modern liberalizmus episztemológiai bázisa a szkepticizmus: arra a kérdésre, hogy mi a jó élet, nincs törvénybe iktatható univerzális válasz. Az állam csupán az a keret, amelyen belül mindenki szabadon engedheti át magát a jóról szőtt képzetei megvalósításának, mindaddig, amíg ezzel mások hasonló jogát nem korlátozza. A liberális demokrácia igazgató elve tehát, hogy a jót a jogosnak, vagyis az igazságosságnak kell mindenkor alárendelni. Az antikvitásban ezt pont fordítva gondolták. A polisz lakói a kozmoszról mintázott és általánosan osztott jó fogalmából származtatták az igazságosság elveit. Ez a középkori kereszténységre is állt, azzal a különbséggel, hogy itt a jó mintáját Isten országa szolgáltatta, mely jónak a nevében azután  túl hosszadalmas és véres háborúk folytak ahhoz, hogy a minta morálisan tartható legyen. Míg a tudomány káprázatos fejlődése arról győzte meg az embert, hogy el lehet lenni Isten nélkül is, a vallásos intolerancia rémtettei érthetően arra ösztönözték, hogy a transzcendentális fogalmát egyszer, s mindenkorra kiiktassa a politikai használatból. Ha egy politikai berendezkedésben a tolerancia legbiztosabb alapja az élet végső kérdéseivel szembeni szkepticizmus, akkor háromszoros hurrá a szkepticizmusnak, véljük mi, modernek, és semmi kifogásunk az ellen, hogy a liberális demokráciával esetleg véget ért a történelem.

 

A jó élet fogalmának privatizációja után azt várnánk, hogy magunk körül széttekintve, eredeti ötletekre épített, sajátos, egyedi boldogság magánvállalkozások tarka, áttekinthetetlen rengetegében találjuk majd magunkat. De nem. Ahhoz képest, hogy az igazságosság tág keretei között teljesen ránk van bízva, miként boldoguljunk, ijesztően egyformán élünk. A gondolkozásunk és a képzeletünk uniformizálódásával az anyagi világ mégoly gyors globalizációja is csak nehezen tud lépést tartani. Rutinszerűen, önként mondunk le egy differenciáltabb élet szabadságáról az egyenlőség, vagyis a jó életre való egyenlő esély kedvéért. Radikális önállóságunk, individualitásunk nevében elutasítjuk a kozmosz, Isten, vagy a természet által szolgáltatott mintákat, de amikor arra kerül a sor, hogy e minták követése helyett a saját boldogság elképzelésünket valósítsuk meg, teljes bizonytalanságunkban bevesszük magunkat a „boldogság anyagi feltételeinek előteremtése” labirintusába. Helyzetünk megoldhatatlannak tűnik, hiszen éppoly kétségbeesetten sóvárgunk valamiféle útmutatásra, mint amilyen határozottan taszítjuk el magunktól az autonómiánkat veszélyeztető külső beavatkozásnak még a gondolatát is. E dilemma egyetlen feloldása egy olyan gigantikus, egységes, oltalmazó és útmutató államhatalom létrehozása, melynek egyedüli törvényhozói, végrehajtói és bírái mi magunk vagyunk. Mindez képletben kifejezve: totális tanácstalanság + totális szabadságvágy = totális demokrácia.

 

Kant szerint egy külső minta gondolata (posztulátuma) nélkül nem lehetséges a moralitás, s így a jó élet sem. A morális törvény logikájához tartozik, hogy a boldogság csak az erényből következhet, s hogy abból viszont szükségszerűen következik. Ezzel szemben a tapasztalat azt mutatja, hogy erény és boldogság földi létünk során csupán elvétve és véletlenül esik egybe; szükségszerű kapcsolatról szó sincs. A moralitás létéhez tehát egy olyan földöntúli erő (Isten) létét kell feltételeznünk, aki garantálja az erény és boldogság egybeesését, és egy olyan földöntúli dimenziót (halhatatlanság), ahol ez az egybeesés megtörténhet.  A modern individuum ezt a fölébe tornyosuló transzcendentális dimenziót a radikális szabadság nevében semmisnek nyilvánítva, az erénynek és boldogságnak a földi léten belüli egyeztetését követeli. A liberális demokrácia ennek a követelésnek a teljesítésére tesz ígéretet. Isten és halhatatlanság helyett az ember racionalitásához és felvilágosult önérdekéhez folyamodik, s ha az erény és boldogság egybeesésének statisztikája ezzel együtt változatlan marad, azért nem a demokráciát, hanem annak hiányos, következetlen megvalósítását okolja.

 

A liberális demokrácia metafizikai bázisa az atomizmus. Ugyanaz a tudomány, melynek sikere meggyőzött bennünket arról, hogy ellehetünk a kozmosz hierarchikus rendje, vagy Isten nélkül, azt is megmutatja, hogy egymás nélkül is elvagyunk. Mi, modern individuumok, a totális nemlétben lebegő totális lét zárványai vagyunk, akárcsak Leukipposz atomjai. Minthogy mindannyian a lét egészét foglaljuk magunkba, minőségileg azonosak vagyunk, de éppen azért, mert mindannyian, külön-külön kisajátítjuk a lét egészét, közöttünk a puszta űr marad. Minden közös bennünk, csak semmi közünk egymáshoz. Ez nem jelenti azt, hogy nem is akarunk tudni egymásról, hiszen mennyiségileg, vagyis külsőre (alakra, méretre) különbözők vagyunk és ezek a különbségek a mechanikus vonzások és taszítások örökmozgó rendszerét üzemeltetik. Egy mindannyiunkon kívül eső, átfogó rendező elv, vagy erő hiányában, jobb valamilyen egyességre jutnunk, ha nem akarunk minduntalan egymásba ütközni. Jobb, ha egy társadalmi szerződésben lefektetett szabályok szerint önként korlátozzuk a mozgásszabadságunkat. A legjobb pedig az, ha mennyiségi, külsődleges különbségeinket, a konfliktusmentes közlekedés kedvéért minimálisra csökkentjük. Az egyenlőség permanens forradalmának ez a célja.

 

Az individuumaink közötti üres teret, metafizikai vákuumot, a liberális demokrácia étere tölti ki. Merő posztulátum ez is hiszen, az, amit Kant Istenről és a halhatatlanságról gondolt,  elmondható a szabadságról és az egyenlőségről is: a gyakorlati ész ideái, melyek valóságának empirikus igazolása nem lehetséges, de amelyek feltételezése nélkül moralitás sincs. Nem hiszem, hogy a korszellemet uraló liberalizmus azért lenne válságban, mert egymással össze nem egyeztethető, ellentmondó koncepcióknak kötelezte el magát, és emiatt intellektuálisan nehezen védhető. Mert ebből csak annyi következik, hogy, bizony, ellentmondásos korban élünk.  A válság nem intellektuális, hanem morális, és permanens, akárcsak az egyenlőség forradalma. Nem véletlen, hogy a kettő párhuzamosan fut. A társadalmi homogenizáció által fokozatosan megszüntetett függőségi rendszerekből kiszabadult, egymás mellé rendelt individuumok számára egyre körülményesebb a tájékozódás. Az elsivatagosodott tájon egyre kevesebb orientációs pont ad nekik segítséget helyük meghatározásában. Minél kevésbé vannak egymásra ráutalva, annál világosabb számukra, hogy pusztán a szabadságukból és a racionalitásukból nem képesek identitásukat összerakni. Képzeletükben régi hierarchiák emléke kísért, olyanoké például, ahol az emberek úgy foglalták el helyüket az egymásnak alá- és fölérendelt viszonyok rendjében, hogy közben mindenki a kozmosz, vagy a természet magasabb rendjének alárendeltjeként tudott magáról. De nem mindenki éri be ilyen egyszerű nosztalgiával. Az oly sokáig természetesnek vélt hierarchiák elporladásának látványán felbátorodva, sokan úgy gondolják, semmi akadálya új, mesterséges változatok konstrukciójának. A legnépszerűbb változatban a tervezők fölérendeltségük a priori tényéből kiindulva keresnek alárendelt alanyokat, s ezeket általában épp azokban a csoportokban találják meg, akik a folyamatos homogenizációval egyre inkább kilógnak az összképből. A nacionalizmus nem annyira a liberalizmust fenyegető legnagyobb veszély, mint inkább az utóbbi morális válságának legsúlyosabb szimptómája.  

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.